Miért épp Radnóti emléktúra?
Az ötlet Nógrádi Gergelytől indult, aki tavaly, mikor egy hosszabb túránkról hallott, egyszer csak megkérdezte: „Miért nem csináltok egy Radnóti túrát jövőre? A 80. évfordulóra.”. És tényleg, miért ne… Még aznap utánanéztem a távnak, kiválasztottam a kezdő- és végpontot, és megegyeztünk: „Ha jössz, megszervezem.” – „Ha megszervezed, megyek.”.
Hogy miért épp Radnóti? Mert a tragikus sorsú költő erőltetett menetben halt meg az idén nyolcvan éve, és úgy éreztük, ezzel méltóképp tudjuk leróni tiszteletünket előtte, fenntartani az emlékét, másokkal is megismertetni költészetét.
Ez a blog erről szól: hogyan éltük meg ezt a 9 napos gyalogtúrát, milyen volt a veszprémi emlékest, mit olvastunk, láttunk, éreztünk közben. Mi, négy hétköznapi ember három különböző vallási háttérrel (zsidó, református, görög-katolikus), néhány alkalmilag csatlakozó túratárssal. Tartsatok velünk, így virtuálisan, legyetek ti is részesei a mókának, kihívásnak, megindultságnak, gyásznak, összetartozásnak és barátságnak, amit átéltünk ez alatt a bő egy hét alatt!
Szentkirályszabadja
Minden túrát megelőz egy gondos tervezés – és egy diszkrét idegbaj. Ez alól a Radnóti emléktúra sem volt kivétel. Az útvonal kijelölése csak a kezdet (ami jelen esetben azért igényelt némi kutatómunkát), de utána jön a java: szállások és étkezések, jelentkezések és visszamondások, támogatások és csomagszállítás… na, meg az emlékest Veszprémben.
El se hittük, hogy végre vége az egyeztetéseknek (nagyjából), és tényleg belekezdünk! Nagy reményekkel és némi aggodalommal (legalábbis részemről) érkeztünk meg Szentkirályszabadjára, ahol a református lelkész, Szűcs László barátunk frissítővel és árnyas pihenőhellyel várt minket, hogy útnak indulhasson ez a valóban felekezetközi túra. Itt találkoztunk Gáborral az egyik budapesti zsidó hitközségből, és Józseffel, aki görög-katolikus kántorként jött velünk egészen Pannonhalmáig. Nógrádi Gergely, a Frankel zsinagóga főkántora és református lelkész férjem, Kozma Ferenc voltak a túra védnökei, na meg ott voltam én is, Bogi, aki egyedüli nőként igyekeztem lépést tartani a fiúkkal. (Sikerült!)
A templomkertben üldögélve összeszedtük, mi mindent tudhatunk Radnóti szentkirályszabadjai tartózkodásáról. A helyiek emlékezete máig őrzi a „költőt, akit Miklósnak hívtak és egy füzetbe írogatott”, de hiába fogadta házához egy gazda, hogy pár nap alatt valamelyest feltáplálja, hamarosan vissza kellett térnie a munkaszolgálatosokhoz és folytatni az erőltetett menetet a halálba. Itt írta utolsó versét, a Negyedik razglednicát, melyben mintegy saját sorsát látta előre.
A beszélgetés után ruganyos léptekkel, lelkesen indultunk – és el is jutottunk a szűk 100 m-re levő boltig, mert hát ebédidő van, csak kéne enni is valamit a közeli park árnyas fái alatt! Igen, jól értitek, a nap legmelegebb óráiban sikerült indulnunk, mert így tudtuk megoldani, hogy Budapestről mindenki befusson. De hát „mi baj történhet”, csak egy 7 km-es szakaszról van szó, kibírjuk…
Nos, ez volt a júliusi hőhullám kezdete. A Nap teljes erővel ontotta sugarait, és csak egy-egy felhő adott enyhet pár percre az árnyéktól szinte teljesen mentes bicikliúton. (Tényleg! Miért irtják ki olyan gondosan a fákat a kerékpárutak mentén? Gyakran még az úttesten is több árnyékot láttunk!)
A település határában levő emlékműnél megálltunk kicsit, de, mert ott sem volt árnyék vagy pad, hamar tovább indultunk. Mivel este még Veszprémben emlékest is volt, a csapat kétfele oszlott: Gergő, Feri és én meghúztuk kicsit a lépteinket, hogy legyen időnk méltóképp ráhangolódni, Gábor és Józsi pedig saját tempójukban követtek minket.
Veszprém
A „királynék városa” gyönyörű ékszerdobozként húzódik a festői völgyekben, de történelme fájdalmas emlékeket hordoz a zsidóság számára.
Az 1944. tavaszán 650 fős zsidó közösségből a holokauszt után 106 fő alakította újra a hitközséget, ennyien tudtak hazatérni. A szocializmus alatt az egykori zsidó iskola állami tulajdonba került, s egy városrendezési terv első lépéseként lerombolták az ország egyik legnagyobb, legdíszesebb zsinagógájával és a hozzá tartozó rabbilakással együtt.
Ma egy gyönyörű, kovácsoltvas kapu, az épületegyüttes eredeti kapuja őrzi a hajdani korok örömének és a mártírok fájdalmának emlékét. Az emlékhelyet útba ejtve mentünk tovább a szállásunk felé.
A túra szervezésénél fontos volt számunkra a helyi közösségek, önkormányzatok bevonása a projektbe, hogy így is erősítsük a kapcsolatokat. Nem győzünk elég hálásak lenni Veszprém önkormányzatának és a helyi zsidó hitközségnek nagylelkű támogatásukért: az önkormányzat 20 fő részére szállást és vacsorát biztosított, a hitközség pedig az Agóra Kulturális Központban termet foglalt az emlékest számára.
Megérkezve szállásunkra a Davidikum kollégiumába egy gyors felfrissülés és rövid pihenés után elindultunk Ferivel az emlékest helyszínére, az Agóra központba, hogy aztán este 6-ra a közönség is csatlakozzon hozzánk.
Radnóti emlékest
Feri és én Radnóti Miklós verseit énekeltük, szavaltuk az este során (az énekek a Kaláka, Szabó Balázs és bandája, Misztrál, Hangraforgó és Kicsi hang feldolgozásában hangzottak el, illetve az egyikhez én írtam zenét), és Nógrádi Gergő fogta össze – mert ő igazán tudja, hogy kell egy ilyen estét vezetni!
Olyan egyedi hangulatot hozott, amilyet ritkán tapasztal az ember. Bár korábban alaposan utánaolvastam Radnóti élettörténetének, nekem is tudott újat mondani, de a valódi érték a kérdéseiben volt. A készen megrágott gondolatok átadása helyett „munkára fogta” a közönséget: „Hogyan tudott Fanni megbocsátani a költőnek egy ilyen hosszú szerelmi kapcsolatot, amit Beck Judittal éltek meg? Vajon akkor is ilyen híres költő lett volna, ha nem ér ilyen fiatalon ilyen tragikus véget az élete? Mit gondoltok ti személyesen Radnóti költészetéről?”
A beszélgetés az emlékest után is folytatódott a közös vacsora alatt, s akik velünk szálltak meg a Davidikumban, azoknak csak valamikor éjszaka ért véget, mikor az álmosság erősebb lett a csacsogás vágyánál. No, jó, nekünk kicsit melósabb volt az este, mert Feri autóval fuvarozott pár vendéget a szállásra, mi meg Józsival bevásároltunk a reggelihez, de mi is hazaértünk és örömmel, izgalmakkal, lelkesedéssel, nagy-nagy fáradtsággal telve mi is behullottunk az ágyba és hamarosan az álmainkba is.