Szállásaink
Őszintén szólva ez alatt a kilenc nap alatt több oknál fogva is fontos volt számunkra, hogy a szálláshelyeink a lehető legegyszerűbbek legyenek. Egyrészt, mert a mai világban nem igazán engedheti meg magának az átlagember a felesleges költségeket. Másrészt, mert nem akartunk visszaélni az önkormányzatok nagylelkű támogatásával– nem baráti nyaralásra kaptuk, hanem emléktúrára. Harmadrészt, mert nem illett volna magához az emléktúrához, hogy míg egy halálba menetelő költőre emlékezünk, addig mi jakuzziban áztassuk magunkat délutánonként.
Így aztán a szállásrendelésnél nem a kényelem, hanem a költséghatékonyság volt az elsődleges szempont, és a kollégiumok, közös hálótermek, sátrazás teljesen helyénvaló módja volt az éjszakai pihenésnek. Ha meleg volt, ablakot nyitottunk, ha hangosan horkolt valamelyikünk, a másik arrébb húzódott… megoldottuk, na. Vasárnap este viszont az Örökkévaló különleges meglepetéssel várt bennünket – majd meglátjátok!
Új útitárs
Egyelőre azonban a reggeli indulásnál tartunk, amikor azzal a váratlan elhatározással állt elő újdonsült barátunk, Frici, hogy ezen a napon ő is velünk tart. Annál is inkább meglepő volt ez a gondolata, hogy előző nap az autójával éppen csak le tudott parkolni a szállásunk előtt, mert az utolsó métereken a kocsi felmondta a szolgálatot. Nem működött a sebváltója, ami hétvégén egy kisvárosban nem sok jóval kecsegtet. Ahelyett azonban, hogy kétségbeesetten kapkodott volna szerelőt keresve a környéken (kb. ez lett volna az én reakcióm), Frici túrázni indult velünk, a teljes napi távra, hátán az elmaradhatatlan hegedűvel, mert ki tudja, mikor vesszük hasznát!
Búcsút intettünk tehát Pannonhalmának, és újra négyesben indultunk neki. Fricivel gyorsan lehet barátságot kötni – hamarosan azt is megtudtam, milyen asztalosmunkával alakította át évtizedekkel ezelőtt nagy belmagasságú lakásukat, amiben így kényelmesen elfért az egész család. Igen jókedvű, beszélgetős délelőtt volt.
Nyúlon innen, Nyúlon túl…
Pannonhalmától Győrig sok kicsi, olykor egymásba nőtt település található. Egy biztonságos kerékpárút vezet rajtuk keresztül, de sajnos, az árnyék itt is „ritka madár”. Igen erősen tűzött már a Nap, mire Nyúl községbe értünk, ami azért világhírű (de tényleg!), mert itt lakik és dolgozik Kati barátnőm, általános iskolai osztálytársam, aki kemény munkával chili paprikát kezdett termeszteni, és olyan chili szószt készít, amely a texasi világversenyen harmadik helyezett lett! (Nem, nem fizet a reklámért, csak büszke vagyok, hogy ilyen barátaim vannak!)
Na, szóval Nyúl. Itt sikerült belebotlanom egy kátyúba a járdán – a fiúk őszinte rémületére elterültem, mint a gyalogbéka, és szépen leradíroztam a térdemet a betonon. Egy percre megpihentünk, majd feltápászkodva elbicegtünk(tem) a legközelebbi árnyékig, ahol tisztességesen lefertőtlenítettem a lábamat, és ismét „túrakész” voltam. (Tudjátok: „elesni, felállni, koronát igazítani, továbbmenni”…)
Egy idő után aztán elegünk volt a melegből és abból, hogy előre láthatólag megint a főút autóit fogjuk szagolni az úttól 3-5m távolságban, és ki nem találjátok: találtunk egy alternatív turistautat Győrújbarátig a szállásunkig! Nos, a jó hír az volt, hogy az új út nem volt sokkal hosszabb, mint az eredeti terv, sőt, még létezett is! Mármint tényleg, járható volt, nem egy csalánnal benőtt bozótos formájában. Amit viszont nem vettem észre a térképen előre, az az volt, hogy létezik egy úgynevezett Nyúl-hegy. És igen, arra vezetett az utunk előbb fel, majd ugyanannyit le. Hát… ez meglepett…
Mindenesetre remek beszélgetés közben haladtunk rendesen, eleinte a pincesor mellett, majd az erdőben, míg a hegytetőn egy pihenőhelyre nem értünk, ahol végre kifújhattuk magunkat. Másnap egyébként Katival is találkoztunk, aki helytörténeti érdekességként elmondta, hogy ebben a pincesorban komplett lakások is vannak, mert a történelem során ide rejtőztek el a helyiek, ha természeti katasztrófa, vagy császári kényszer-sorozás miatt búvóhelyre volt szükségük.
Innen már nem volt nagyon messze a szállásunk, bár a déli-koradélutáni napsütés nem könnyítette meg az utat.
Meglepetééés!!!
Végül csak megérkeztünk, felbaktattunk a rácsos külső lépcsőn a vendégház legfelső szintjére (tériszonyosok előnyben!), és kellemes, kb. 28 fokos „hűvösbe” kerültünk. A házigazdánk végigvezetett a közös helyiségeken, megmutatta, mit használhatunk, majd benyitott a hálószobánkba a következő szavakkal: „Már korábban bekapcsoltam a légkondit, hogy jó hűvös legyen.”. A LÉGKONDIT!!! Ha azt mondta volna, hogy ingyenjegyet kapunk az Olimpiára, se lehettünk volna boldogabbak! Ráadásul aznap este volt az EB döntő, és a szobához tévé is járt… Így teljesült Gergő két, kimondatlan vágya, mintha csak rendelésre történt volna.
Apropó rendelés: ezekben a napokban a rendelt vacsorát, a szállást, egy-egy bevásárlást a győri önkormányzat nagyvonalú támogatásából finanszíroztuk. Nagyon hálásak vagyunk érte!
Esti lazulás
Délután búcsút vettünk Fricitől, aki előbb egy rögtönzött németórában megtanította nekem a névelők ragozási táblázatát, hogy segíthessek a lányomnak németet tanulni otthon. Barátunk tehát elindult vissza gyalog meg busszal, hogy végül Pannonhalmáról a „működik az annyira, amennyire kell” autójával visszatérjen Budapestre biztonságosan, majd egy szerelő gondjaira bízza a járgányt.
Mi pedig otthon AKKORÁT aludtunk a hűvösben!!! Mire magunkhoz tértünk, már közeledett az este, alig maradt időnk a vacsora megrendelésére, elszortírozására. Meccs közben megvacsiztunk és hát, igen… aznap csak este jutott eszünkbe a vers és a zsoltár elolvasása. A félidőben olvastuk el végül őket, az éjszaka szépségeiről. Végül is, illett a helyzethez. Olvasd el te is a mai másik cikkünkben!
/https://radnotitura.hu/vers-es-zsoltar-radnoti-emlektura-7-nap/
A meccs után nagyon hamar nyugovóra tértünk és függetlenül a délutáni szunyókálástól olyan édesdeden aludtunk reggel kb. fél hatig, mint egy bébi… Alighanem kicsit fáradtak lehettünk már – addigra összesen bőven több mint 100 km volt mögöttünk.