Auuu!
Minden hosszabb túrának megvan a maga dinamikája. A mindennapok ritmusából kiszakadva másképp veszi fel a fordulatszámot a test, és másképp a lélek. És ez jó is így! Az első napok eufóriája átlendít a test kétségbeesett tiltakozásán a szokatlan igénybevétellel szemben, s mire a gondolatok napirendre térnek a szabadság öröme fölött, az izmok is belátják, hogy itt bizony munka van, felesleges panaszkodni… A naptej már üzembiztosan teszi a dolgát, a vízháztartás is beáll az új szükségletek ellátására és a vízhólyagok… Hát, a vízhólyagokkal sajnos nincs mit kezdeni. Váratlanul előbukkannak, és a lehető legrosszabb helyeken éles fájdalommal borítanak el minden lépést. Hiába a fertőtlenítés, sebtapasz, egyszerűen keservessé teszik az utat.
Józsi azért kitartott. Már előző nap is küzdött vele, úgy gondolta, ezt a napot is végigtolja. Reménnyel telve indultunk Bakonyszentkirály felé az úton, hogy a focipályán megpihenve megreggelizzünk. Itt készült az induló fotó (ezt látjátok a blogcikk címe előtt), majd hamarosan letértünk a Google maps 18,1 km-es javaslatáról a túraapplikáció által ajánlott, kicsit hosszabb, alternatív útvonalra.
Pihenők
Lassanként bekúszott mellénk újra ötödik túratársunk, az elmaradhatatlan hőség, és kitartóan gyalogolt velünk. Körülölelt az erdőben, nyakunkra ült a mezőn, s újra-meg-újra megpihenni kényszerültünk miatta. Nagyon azért nem bánkódtunk, még mindig jobb mintha esett volna, inkább zavart az a négy mezőgazdasági munkagép, amelyek épp akkor értek a földútra, mikor mi is arra jártunk, és egymástól illő távolságra, méltóságteljesen vonulva borítottak be bennünket füsttel és porral…
Az azért mindenkinek nagyon tetszett, mikor elértük a megyehatárt jelző táblát még a földút előtt. Meg is álltunk kicsit, mint Samu a Gyűrűk ura könyvben, mikor elérték Frodóval a Megye határát:
„- Hát ennyi…
– Miről beszélsz?
– Ha még egyet lépek…annál távolabb még nem voltam hazulról.”
Kitartóan baktatva, jókat beszélgetve azért csak fogyott az út a lábunk alatt. A pihenőknél ki-ki a saját elemózsiáját majszolgatta, kínálgatta, s igyekeztünk figyelni a víz mellett a só és egyéb ásványi anyagok pótlására is. A léleknek szintén jutott táplálék: szerelmes verset olvastunk Radnótitól és az Énekek Énekéből (Sir HaSirim) egy részt. Viselkedj, Bogi, viselkedj, nem ugorhatsz a férjed nyakába…! Jó, na, nem csináltam ilyet, ez a túra nem erről szól – de higyjétek el, akkor is szép vers volt. Illetve nem kell elhinni, olvassátok el a másik mai bejegyzésben!
Ebéd
Bakonygyirótba érkezve már egyértelmű volt: Józsi nem tud ma tovább gyalogolni velünk. A sebtapasz/vízhólyag-tapasz készletünk teljesen kifogyott és a cipője újabb és újabb hólyagokkal gazdagította fájdalmas gyűjteményét. Úgy döntött, ebéd után buszra száll, úgy fejezi be az utat.
No, igen, de mi legyen az ebéd? Volt ugyan még nálunk csomagolt étel, de „egyesek” vágytak(tam) valami egyébre, mondjuk egy légkondis étterem hűvösében, így nekiindultunk megkeresni a falu egyetlen, Google-ön jelzett éttermét, egy pizzériát. Megtaláltuk. Azzal a meglepő hírrel fogadtak, hogy meleg van. Jééé! Na meg, hogy a melegben zárva tartanak, mert a konyhán még melegebb van, ugye, megértjük. Megértettük mi is, az utánunk befutó bringás csapat is, meg az autóval érkező pár is… Na, de sebaj, a közeli park padján is jól esett elkölteni azt, ami nálunk volt még.
Délután
Ebéd után Józsit elkísértük az amúgy is útba eső buszmegállóhoz, megvártuk a buszt – s mivel így jóval hamarabb tudott érkezni, megkértük, ő találkozzon a bakonypéterdi polgármester-asszonnyal, aki a szállást és az aznapi vacsorát biztosította számunkra az önkormányzat bőkezűségéből.
Mi pedig nekivágtunk az országútnak. 3 óra után jártunk, a Nap már nem égetett (annyira), a két fiú új lendülettel gyűrte maga mögé a kilométereket, én meg, mint egy dilis kölyök, aki most kapott fényképezőt, minden második virágnál lemaradtam fotózni… Azért ügyesen utolértem őket mindig, nem kellett várniuk rám. 3 képet berakok ide, de a szöveg még folytatódik utána, olvassatok tovább!
A focipályán
Vannak napok, amik valahogy keretet kapnak – ennek a napnak a kerete a focipálya volt. Ott reggeliztünk, és este ott várt minket a vacsora és a szállás is. Bakonypéterd polgármester-asszonya engedélyezte, hogy a focipályán aludjunk aznap éjjel, használjuk az öltözőt és a vizesblokkot, és a vacsorát is oda hozatta számunkra. Még egy órára férjével együtt meg is látogatta Józsit, az „előörsöt” és jót beszélgettek.
Végül a teljes táv aznapra 25,63 km lett, de elég hamar kész voltunk vele, már koraeste mi is megérkeztünk. NAAAGYON jól esett végre jó, hűvös vízben lezuhanyozni!!!
Vacsora után Gergő bejelentkezett Zoomon a Frankel esti találkozójára – élmény volt hallgatni egy-egy közösségi éneket, s csöndesen, magunkban mi is „beledünnyögtünk”, ha épp ismertük valamelyiket. Szárnyalt a kántor hangja, csendben lehullott az este a pályát szegélyező fák mögött, és mi nagyon boldogok voltunk, mert olyan összetartozás növekedett a szívekben, ami máshol, máshogy nem történhet.
A zoomos program után az imakönyvet is megnézhettük. Persze, nem volt újdonság számunkra, nekünk is van itthon egy régi, de Gergő segített kicsit értelmezni, eligazodni benne. Ennyi lelki táplálék után aztán kicsit gyakorlatiasabb vizekre eveztünk: el kellett dönteni, ki hol alszik. Én, mint egyetlen „női hölgy”, ragaszkodtam a sátorhoz (így meghatározva Feri alvóhelyét is, mert hát csak együtt alszunk, vagy mi!), Gergő és Józsi, a két kántor viszont „hardcoreban nyomták”: a szabad ég alatt aludtak polifoamon, hálózsákban.
Szép, nyugodt pihenésünk volt, melyet az éjszakai madarak hangja kísért, és csak néha szakította meg egy-egy lövés dörrenése… No, igen, úgy tűnik, vadásztak a környéken, legalábbis mi így azonosítottuk a hangokat. Az Örökkévaló óvó kegyelmére bíztuk magunkat, és elaludtunk.