Az utolsó közös reggel
Emlékeztek az érzésre a gyerekkori táborozásokból, mikor lélekben egyszerre vagytok „még itt” és „már otthon”? Sajnáljátok, hogy vége lesz, mégis örültök, mert tele vagytok élményekkel, amit el akartok mesélni otthon, de mennyire fog hiányozni ez a szabadság, a barátok… Megvan az érzés? Hasonló volt, mikor felvirradt a túra utolsó reggele.
Gondosan összepakoltunk, tudva, hogy délután, mikor visszaérkezünk, már csak fölkapjuk a cuccot és megyünk haza. Gyors reggeli még indulás előtt, és hajrá!
Pihenő a város szélén
Lendületesen vágtunk az útnak, s jó tempóban érkeztünk Győr határába, ahol még utoljára megpihentünk, mert nem úgy nézett ki, hogy később is találunk alkalmas helyet.
Letelepedtünk egy utcasarkon a szépen nyírt, puha gyepre, elővettük a vizet, és azon morfondíroztunk, lesz-e valahol közkút, ahol feltölthetjük a kulacsokat, vagy a szálláshelyen betárazott vizet kell beosztanunk délutánig. Ekkor kinyílt hátunk mögött a ház ajtaja, és egy kedves hölgy lépett ki rajta érdeklődve, hogy minden rendben van-e, mert ő szokta segíteni az itt járó turistákat. Végül nála töltöttük fel a kulacsokat, mégpedig előre behűtött vízzel. Milyen kedves figyelmesség!
A másik váratlan találkozásunk Mollival volt, a tüneményes kutyussal, aki gazdijával sétált arra. Nagy érdeklődéssel körülszaglászott, mindenkitől begyűjtötte a „simi-adagját”, s végül odatelepedett hozzám. Mi, lányok tartsunk össze!
Melocco Radnóti-emlékműve
Hamarosan tovább indultunk, s el is jutottunk az aznapi első emlékhely közelébe – már csak egy kétszer kétsávos főúton kellett átkelnünk hozzá… Na az ijesztő volt! Jól esett volna egy nyomógombos gyalogátkelő-hely ahelyett, hogy a járművek közötti rést keresve hárman együtt „Nnnnna, MOST!” felkiáltással átrohanjunk. De ez is meglett, és pár méter után lefordultunk a Melocco Miklós által készített emlékműhöz vezető, fasorral szegélyezett útra.
Csöndben mentünk, súlya volt a lépteknek. A macskaköves út végén ott állt előttünk gránitból faragva a költő, lehajtott fővel, magára tekert pokrócát fújta a novemberi szél – szinte érezhető volt a találkozás. Nem tudom, a fiúknak mi járt a fejükben, míg ott álltunk vele szemben. Én a miértekre gondoltam, és a „mi lett volna ha”-ra. Ha nem az első csoporttal indul a bori gyűjtőtáborból, hanem a másodikkal, amibe eredetileg tették. Amit indulás után nem sokkal felszabadítottak a partizán csapatok. Ha kap egészségügyi ellátást Győrben. Ha már a kezdeteknél nem vonul be, hanem elfogadja barátai ajánlkozását és hamis papírokkal próbál elrejtőzni. És egyáltalán, hogy lehet ilyen aljas az ember, hogy ideológiával alátámasztva helyesnek, jónak mond egy népirtást?!!!
Gergőnek volt egy nagyon fontos gondolata valamikor út közben, az is eszembe jutott. Lehet, hogy ő is idézte valakitől, de én tőle hallottam először. Valahogy így hangzott:
„Az a baj, hogy sokan még most sem jöttek rá, hogy a holokausztban a magyar nép nemcsak 600 000 állampolgárát veszítette el, hanem a jövőjét is. A táborokban orvosok haltak meg, mérnökök, költők, írók, zenészek, tudósok… Egy ország jövője. Mi mindent érhettünk volna el, ha ők velünk maradnak!”
Vissza az útra
Elhagyva az emlékhelyet, felhívtam Abda polgármesterét, Szabó Zsoltot, ahogy korábban megbeszéltük, hogy jelezzem az érkezésünk várható idejét. A polgármester úr személyesen szokott csatlakozni minden megemlékezőhöz, akinek érkezéséről tudomása van, így velünk is szeretett volna találkozni.
Újra átvágtunk a főúton (most kicsit nehezebb volt, a megnőtt forgalom miatt), és a kerékpárúton haladtunk tovább. 10 órához közeledett az idő, egyre erősebben és meredekebben tűzött a Nap. Jól haladtunk, és a „beszélgetős kedvünk” is visszatért (legalábbis nekem, és a fiúk sem tiltakoztak). Egész jó hangulatban érkeztünk az abdai emlékhelyhez vezető letérőhöz.
Csönd
A bekötőút a hajdani tömegsírhoz kb. 500 méter. Ráléptünk, megcsikordultak a kavicsok a talpunk alatt, és csönd lett. Valahogy elfogytak a szavak. Mentünk némán, egyenletes léptekkel, mintha temetőben járva kedves halottunkat gyászolnánk – szentségtörés lett volna megzavarni az itt meghaltak nyugalmát akkor is, ha már máshol nyugszanak.
Emlékezés
Nem sokkal utánunk Abda vezetője is megérkezett az emlékhelyre. Elmondta az emlékmű történetét, és beszélt Radnóti utolsó útjáról is. Egy újabb „mi lett volna, ha” momentum – mi lett volna, ha a parasztember, akitől a szekeret még Győr előtt rekvirálták, nem követeli, hogy most már visszatérhessen a kocsival együtt. Ha kitart még? Ha a keretlegények úgy döntenek, szélnek eresztik járásképtelen vagy gyenge foglyaikat, és nem lövik őket tömegsírba? Vajon túlélte volna?
A szomorú beszélgetés után felolvastam a Negyedik eclogát, melynek utolsó sora volt az emléktúra mottója, és egyetlen igeverset, a 90. Zsoltárból.
„Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!”
(Negyedik ecloga)
„Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!” (Zsoltárok 90:17)
Természetesen a teljes verset is megtaláljátok a mai másik bejegyzésben.
https://radnotitura.hu/vers-es-zsoltar-radnoti-emlektura-9-nap/
Ezt követően Gergő, a Frankel zsinagóga főkántora mondta el a gyászimát a költőért és a többi, itt meggyilkolt áldozatért, majd elhelyeztük az emlékezés köveit. (Zsidó szokás szerint nem virágot teszünk a sírra, emlékhelyre, hanem kavicsokat.)
A megemlékezéssel hivatalosan véget ért a 2024-es Radnóti Emléktúra – de nekünk azért még vissza kellett érnünk Győrbe, s ebben a polgármester volt segítségünkre: autóval visszavitt bennünket a kollégiumhoz.
Visszatérés
A léleknek fontos, hogy ilyenkor ne azonnal zuttyanjon vissza a hétköznapok sodrásába, legyen egy kis átmenet. Valami, amitől újra élhetővé válik a világ és leteheti a kilenc napon át hordozott emlékek nyomasztóvá növekvő terhét. Valami, ami felszabadít és ellazít… Ez nekünk a Mosoni Duna volt.
Még az autóban megtudtuk, hogy tényleg van a kollégiummal szemben egy szabadstrand (kösz, Kata az infót!), így ott szálltunk ki és búcsúztunk el az abdai polgármestertől, és lementünk a partra. Telefonjainkat gondosan elpakoltuk táskáink „lopásgátló cipzárjai” mögé, lerángattuk a bakancsot és zoknit, és úgy, ahogy voltunk, ruhástól lecsattogtunk a folyóba. Úsztunk, az élet ragyogott körülöttünk, és mint három kölyök, újra felszabadultan viccelődtünk, és nagyokat nevettünk. Tökéletes pillanat volt.
Ezután már tényleg hamar vége lett az útnak: felmentünk a szobánkba, lezuhanyoztunk, átöltöztünk, Gergőt útra bocsátottuk, s hamarosan mi is elindultunk busszal Veszprém felé, hogy a kilenc nappal ezelőtt a Davidikumban leparkolt autónkkal visszatérjünk a mi csomagjainkért és hazamenjünk a gyerekeinkhez. (Ezúttal Borcsi lányomnak is köszönöm az itthoni helytállást a kutyák, tengerimalac és kert gondozása terén!)
Egy kis statisztika
Akik szereti a számokat, azoknak hadd álljon itt néhány mérhető adat az emléktúra összefoglalójaként:
- Megtett táv: 190 km
- Lépések száma: 267 365 lépés
- Megemlékezések Radnóti emlékműveknél: 5 – Szentkirályszabadja, Pannonhalma, Győr (2), Abda
- Emlékest: 1, Veszprém
- Túrán résztvevők (akármekkora távon is): 6
- Segítőink, támogatóink száma: 7 önkormányzat, 1 hitközség, 2 keresztyén gyülekezet és 4 barátunk
Köszönjük, hogy sokan online tartottatok velünk: biztattatok napi posztjainknál, és még ezt a 9 részes blogot is követtétek! Segítettetek nekünk az „égre írni”, megemlékezni, megőrizni Radnóti örökségét. Köszönjük! Találkozzunk máskor is, élőben is újra!