Hármasban
Visszaolvasva mindazt, amit eddig írtam nektek, rájöttem, hogy valami kimaradt: egy szóval sem említettem azt az örökös heccelést Józsi és Gergő között, ami már Veszprémből elindulva végigkísérte a napjainkat. Reggeltől estig bármi történt, másodpercek alatt fordult poénba. „Te, figyelj csak, Gergő!” Már tudtuk, hogy a következő kérdést nem teszi zsebre a címzett – ahogy azt is, hogy ő sem marad adós. Nyilván, sose durván, csak ahogy „régi haverok között” az menni szokott – végül is már majdnem egy egész hete ismerték egymást! Ezért is volt furcsa érzés, mikor péntek reggel Józsi nélkül indultunk útnak – ő ott maradt egy ideig még Bakonypéterden, majd busszal indult Győrbe, onnan Pannonhalmára, mert a vízhólyagok erélyesen pihenőt parancsoltak neki. Így ő lett aznapra a beszerző: segített bevásárolni estére és feltölteni sebtapasz- és vízhólyag-tapasz készleteinket.
A reggeli séta Győrasszonyfáig tartott, ahol első lakosként egy tüneményes, pici kölyökcica fogadott bennünket! A két meglett, komoly férfiember a szemem előtt olvadt el a pirinyó praclik előtt, én pedig engedelmesen csináltam a fényképeket, mert FELTÉTLENÜL meg kellett osztani a lányaikkal, hogy apa kivel találkozott. (Jelentem, mindkét lány rendkívül büszke volt az apukájára, és kicsit talán irigyelte is a cuki-cica miatt!)
A faluközpontba érve beugrottunk egy boltba, majd szemben a park gyönyörűen karban tartott, puha pázsitjára telepedve megreggeliztünk. A boltos hölgy kedvesen rákérdezett úticélunkra, s azt javasolta, ne a túra-applikáció nyomvonalát kövessük, mert az a turistaút nincs karban tartva, menjünk inkább Ravazd felé az országút szélén. Meghánytuk-vetettük a dolgot, s úgy döntöttünk, maradunk az eredeti tervnél, ne nyeljük a füstöt. Később némi nosztalgiával gondoltunk vissza erre a pillanatra…
Úttalan utakon
Eleinte minden nagyon szépen ment. Kissé meleg volt a nemrég aratott gabonaföld szélén feljutni a domboldalon, de aztán csalitosba, később vékony erdősávba fordult az út, és nem is értettük, mi volt a boltos hölgy problémája. Ugyan már, jártunk mi ennél rosszabb helyen is!
Aztán volt egy pont, ahol azt hiszem, a másik utat kellett volna választani. Ahelyett, ami széles volt, de láthatóan igen rég jártak rajta, azt, ami egyáltalán nem látszott… Persze, így utólag könnyű… Mentünk hát a derékig érő mindenfélében, amin még látszott, hogy valamikor tavasszal autók is járhattak erre, mert mintha két keréknyom is kivehető lenne, de a telefonom szerint egyre távolodtunk a kijelölt úttól. Megpróbáltunk néhány vadcsapáson visszatérni a helyes irányhoz, de reménytelen volt. És egyszer csak kibukkantunk „valahol”, ahol legnagyobb meglepetésemre a térkép azt mutatta, hogy pont fordítva állunk, mint ahogy az irányt éreztem. Na, ez nagyon fura volt.
Végül Gergő javaslatára nem tértünk vissza a turistaútra, hanem elindultunk a mezők-földek szélén (azt jól lehet látni, csak nem tévesztjük el!), és az ezer fokban árnyék nélkül lassan, de biztosan haladtunk Pannonhalma felé. Ezt onnan is láttuk, hogy a domb tetején a pannonhalmi apátság épülete egyre közeledni látszott.
Dél körül azért csak találtunk egy fás ligetet, ahol letelepedhettünk, falatozhattunk, szundíthattunk egyet. Már-már a feltápászkodáson gondolkodtunk (nem siettük el, még mindig nagyon meleg volt), mikor felbukkant egy seregnyi boglárkalepke. Tetszett nekik a só a bőrünkön és a túrabotok fogantyúján, egyre nagyobb rajban repkedtek. Míg gyönyörködtünk bennük, elmeséltem, milyen érdekes, hogy egyes boglárkalepkék hernyója ragadozó. Illatával, hangjával elhiteti a hangyákkal, hogy közéjük tartozik, akik így beviszik a bolyba, hogy utána a hernyó az összes lárvát belakmározza. A fiúk is nagyon érdekesnek tartották a rögtönzött biosz órát, és utólag átgondolva csak remélni tudom, hogy nem vontak le messzemenő következtetéseket az összes „boglárka” jellemére nézve. (A boglárkák és hangyák kapcsolatáról itt olvashatsz kicsit részletesebben, ha érdekel: https://insectum.hu/blog/gyilkos-hernyo/ )
Hamarosan Gergőn volt a tanítás sora: most Feri olvasta a verset, én a hozzá tartozó zsoltárt, Gergő pedig beszédtechnikai tanácsokkal látott el bennünket. Sose hallottam még szavalni, pedig jól csinálja! (Miért is lepődök meg…) A vers és a zsoltár a gyermekekről, utánunk jövő generációkról gondolkodott – olvassátok el ti is a mai másik bejegyzésben! https://radnotitura.hu/vers-es-zsoltar-radnoti-emlektura-5-nap/
Miénk a ház!
Kényelmesen, egész jó időben érkeztünk meg péntek esti szállásunkra, ahol az egész ház a miénk volt, és végre újra ágyban alhattunk! A félnomád pasiknak ez láthatóan nem volt akkora nagy szó, mint nekem, de én nagyon hálás voltam érte. Napok óta először tisztességesen ki tudtam mosni a holmijaimat is, és nem a hátizsákra kötözve kellett száradnia az előző napi pólónak. (Az élet apró örömei!) Az is igaz, hogy a tetőtérben, a hálószobákban igen meleg volt, de az ágy kényelméért örömmel kiegyeztem vele.
Este otthon vacsoráztunk és csak úgy spontán elkezdtünk énekelgetni. Ki-ki a saját kedvenceit. Ismert és ismeretlen egyházi és világi dalokat, ha tudtuk együtt, ha nem tudtuk, külön. Ha kiderült, hogy mégse megy valami, jót nevettünk, tovább léptünk. Aki ismer, tudja, ének nélkül létezni se tudok szinte, és most órákon át úsztunk a hangokban, hallgattuk egymást és énekeltünk egymásnak. Abszolút a kedvenc pillanatom a túra során!
Este 10 után tértünk nyugovóra, hogy holnap egy pihenős szombati napra virradjunk, amikor nem túrázunk, csak vagyunk.