Reggeli Veszprémben
Milyen jó, hogy nem látunk a jövőbe! Ha például kedden előre tudjuk, mit kell aznap végigjárni, biztosan nem nevetgélünk annyit a nagy csapattal a reggelinél, pedig milyen jó volt! Tipikus tábori reggeli volt, magunknak kentük, pakoltuk a szendvicseket, vágtuk a zöldséget, gyümölcsöt, aztán „leraboltuk” egymás asztalát, mert itt még sajt maradt, ott meg némi humusz… Hát, kávét is kellett volna vennünk, de az valahogy este nem jutott eszünkbe.
Mikor lassan kimerültek a készletek és a hangerő növekedése egyértelműen jelezte az éhség csitulását, kis csendet kérve megosztottam a csapattal a napi tervet, majd felolvastam azt az egy verset és zsoltárt, amit aznapra szántam. A mai másik bejegyzésben ti is megtaláljátok, olvassátok el! Úti zsoltár volt és úti vers, mert nagy útra indultunk. Mármint tényleg nagy útra – ez volt a tervezett útvonal leghosszabb szakasza, Veszprémtől Zircig. Ezért is akartunk korán indulni, de nem igazán sikerült…
Végül mégiscsak bepakoltuk egy kocsiba a nehezebb holmikat (köszönjük a zirci baptista fiataloknak!), elbúcsúztunk Veszprémben maradó barátainktól, és fél kilenc tájban nekivágtunk az útnak.
Napfényes utakon
Milyen szép is, mikor napsugárban fürdőzve vidáman lépkedünk a végtelen úton! Sajnos, ez a napsugár délelőtt 10-kor már 30 fok körül fürdőztetett bennünket. A végtelen út szinte teljesen nélkülözte az árnyékot, miközben a fekete aszfalt gondoskodott róla, hogy a fejünk fölött hullámzó 30 fok a talpunk alatt 50+ fokra nőjön. Az aznapra tervezett 26 km igen hosszúnak tűnt.
Kissé nehezen lett meg a Veszprém-Zirc kerékpárút, de ez a kisebb probléma volt – a nagyobb gonddal délután szembesültünk: Eplényben egyszerűen eltűnt alólunk, és annak ellenére, hogy állítólag létezik, mi egészen Zircig nem bukkantunk rá. Sőt, a helyiek sem tudtak róla! Persze, közben a fiúk jót derültek rajta, hogy hányszor álltunk meg a tűző napon, míg a Google Maps-nek könyörögtem, hogy ugyan, mutassa már meg, hol vagyunk és merre kell mennünk, de azért annyira nem zavarta őket, hogy átvegyék a feladatot.
No, de ez itt még távol volt, egyelőre gyönyörködtünk a tájban, fényképeztük(tem) az elénk bukkanó váratlan szépségeket és olykor igen izgalmas, de mindig baráti vitába futottunk egy-egy érdeklődő „a ti vallásotokban mit gondoltok erről” kérdés nyomán.
Földvár… izé… Zirc felé félúton
Na, jó, ez egy olcsó poén volt, már ha ismeritek Bródy dalát.
A gyulafirátóti temetőnél még találtunk egy kutat, ahol megtölthettük kulacsainkat és bevizezhettük a sapkát/törölközőt/pólót, amivel fejünket védtük a napszúrástól, majd elindultunk felfelé Eplény irányába.
Igazán szép út, egy idő után az aszfalt helyett kellemesebb murvás talaj következett, de a fákat olyan szélességben vágták ki mellette, hogy esélyünk nem volt árnyékban haladni. Még ebédelni leülni is nehezen találtunk helyet, mígnem egy nagyobb emelkedő előtt rámutattam egy nyiladékra a fenyőfák között: „Ott!”, és végül is bevált. A tűlevelek elég hosszúak voltak, hogy ne szúrjanak, a tobozokat arrébb lehetett söpörni, és különben is, azon a fáradtsági szinten engem már az sem zavart volna, ha egy fakír osztja meg velem a szöges ágyat!
A fiúk sem tiltakoztak a pihenő ellen, Feri, Gergő meg én ott ettünk egy könnyű ebédet, majd egy nyugis pihenőt tartottunk, míg az árnyék arrébb nem mozdult és a napsugár újra útra nem csalt minket. Visszatérve egy dámvad koponyájára bukkantunk (erős tipp), ami emlékeztetett, miért vagyunk itt – a halál útját járjuk.
Eplénytől Zircig
Eplény egy tüneményes község, hosszan nyújtózik a hegyek között. Itt álltunk meg, hogy egy vendéglőben Józsi is megebédeljen, míg Gergő inkább egy fa árnyékában pihent, mi meg Ferivel próbáltuk feltölteni megfáradt telefonjainkat.
Bőven 3 óra után indultunk tovább, mikor a Nap ereje gyengült kissé, én pedig megtudtam, hogy legkésőbb 5-ig várta érkezésünket a szállás. Telefonnal menet közben igen sok mindent el lehet intézni – viszont, ha mással foglalkozol, simán elvéted az irányt… Ma sem tudom, létezik-e Eplény és Zirc között bicikliút, de mi a szervezés közben elhagytuk, és később sem találtuk meg. Ami csak azért volt gond, mert a két települést összekötő úton igen nagy a forgalom, és se a füstöt nem volt kedvünk szívni, se a másnapi híradókba bekerülni, mint útszélen elütött turisták.
Gergőnek hirtelen rendkívüli ötlete támadt: van ott egy halvány vonal a térképen, keressük meg, az némi kerülővel elvisz Zircre. Lassan keresztülverekedtük magunkat a füvön-bozóton-tüskén-árkon (gyorsan fertőtlenítettük a frissen szerzett sérüléseket), és rájöttünk, hogy a vonal egy vasutat jelez, valami betonfalak között – legalábbis az elején. Aközött kellett döntenünk, mitől tartunk jobban: a főúton szélre sodródó járművektől, a szűk járatban érkező vonatoktól vagy a sínek közelében utunkat álló ki-tudja-milyen-sűrű, szúrós, csípős növényzettől. A főút nyert.
Ez a szakasz kevésbé volt örömteli, de gond nélkül végigjártuk, még a Frankel zoomos közösségi találkozójára is bejelentkeztünk Zirc határában.
Bő 26 km után (amit legalább 35-nek éreztünk), elcsigázva érkeztünk meg a zirci Baptista Gyülekezethez, ahol a gyülekezet vezetőjének, Petrik Péter barátunknak az anyukája, Kati néni fogadott minket nagy szeretettel – és finom, meleg vacsorával. Micsoda áldás volt számunkra! Mivel a csomagok között meglátta a gitárt, megkért bennünket, hogy énekeljünk valamit, így elénekeltük az előző napi műsor utolsó dalát, Radnóti Éjszaka című versét.
Éjszaka
Vacsora után autóval segítettek minket a szállásig eljutni a Ciszterci rend zarándokházába, ahol egy szép, nagy szobában mind a négyen nyugovóra térhettünk – hogy másnaptól kezdve azon vitázzunk, melyikünk horkol a leghangosabban…